Délelőtt remek köröket mentem a Tirpitzcel – mind bukó volt ugyan, de jó harc valamennyi... a negyedik meccsen már reménykedtem, hogy ezt lehozzuk. Végig vezettünk, a hajrára 2 vs 2, odaát csatahajó-cirkáló, mindkettő félig összelövöldözve, nálunk a Tirpitzem csaknem száz százalékon – valamelyik távoli tűz (ez úton is tisztelet Zsoldos Péternek!) lekarcolt pár négyzetcenti festékréteget –, meg egy romboló. Békésen a tenger fenekére küldöm a cirkálót, majd indulok a Coloradóért. A sziget mögött van, épp foglal, s ha szerencsém van, nem velem foglalkozik majd. Kerülök balra, mert látom, a romboló jobbról kerül. Kijövök a sziget takarásából, látom, az ágyúi nem rám néznek, jobbforduló közben indítom a torpedókat 4,7 kilométerre, s kanyarodom tovább, hogy a bal oldaliakat is indíthassam. Közben lövöm mindennel, szépen fogy, rajtam még karcolás sincs. Indítom a bal oldali torpedókat, miközben kanyarodom ezerrel, hogy a szigetre ne sodródjak rá, a sziréna üvölt, a Colorado már szinte mellettem, kimanőverezte a torpedóimat, de már alig pislákol benne az élet, még egy-két lövés, már a kezemben maradt üres rumospalackot is hozzávágtam, a hajóm még mindig csaknem száz százalékon, most bekapom a Colorado sortüzét, kb. 70%, a szirénák tovább üvöltenek, mi a franc, a szigetet már elkerültem, két másodperc a betöltésig... kinézek jobbra, és... ennyi torpedó a világon nincs, és mind fehér, és mind felém... Látom, h. a Colorado beírja: lol. Majd amíg ocsúdtam, pár másodpercre rá kilőtte a rombolót, s vége. Én meg csak bámultam a monitort, kb. valami olyas arckifejezéssel, mint ahogyan az óvodás szorongatja a villát, s már a szájában érzi a torta ízét, míg behunyt szemmel beszippantja az illatát, oszt kinyitja a szemét... a torta sehol, csak szemben a B. Jencike vigyorog, de cefetül.