1942. május 4-én vette kezdetét az amerikai történelem első repülőgép-hordozó csatája.
A japánok stratégiai terveiben szerepelt a dél-nyugat csendes-óceáni előretörés, abban a reményben, hogy így sikerül az Ausztrália és az USA közötti összeköttetés megszüntetni. Közelebbi és távlati céljaik Új-Guinea, a Salamon-szigetek az Új-Hebridák, Fidzsi és Szamoa elfoglalása.
Rabaulból kiindulva Új-Guineában sikerült a mély vizű kikötői miatt jelentős Lae és Salamaua elfoglalása. Következő lépés Új-Guinea dél-keleti részén fekvő Port Moresby, és Salamon-szigeteken lévő Tulagi elfoglalása lett volna. Ez a két támaszpont komoly stratégiai előnyt jelentett volna a japánoknak. Port Moresby repteréről bombázógépeik Ausztráliát támadhatták volna. A hadművelet fedőneve MO, a végrehajtásért felelős parancsnok Inouye altengernagy volt és április 30-án indultak útnak az inváziós erők Rabaul kikötőjéből.
A japán erők
A hadműveletet támogató hadihajók Trukból indultak. Goto Arimoto ellentengernagy az Aoba nehézcirkáló fedélzetén irányította a Kako, Kinugasa és a Furutaka nehézcirkálóból, valamint a Shoho könnyű repülőgép-hordozóból álló köteléket. Feladata a partraszállás támogatása volt. A Shoho fedélzetén ekkor mindössze 20 repülőgép állomásozott. Az inváziós erők parancsnoka Kajioka ellentengernagy volt a Yubari könnyűcirkálón.
IJN Shoho
IJN Shokaku
Mivel a felderítés jelezte legalább egy amerikai repülőgép-hordozó állandó jelenlétét a térségben, egy erős hordozós csapásmérő köteléket is útnak indítottak. A két legújabb építésű nehézhordozó a Shokaku, és testvérhajója a Zuikaku volt a kötelék magja. A teljes állomány 72 gép szokott lenni de ekkor a Shokaku 58 a Zuikaku 63 repülőt hordozott, tehát összesen 121 géppel rendelkeztek. Az anyahajókat a Myoko és a Haguro nehézcirkáló valamint 6 romboló kísérte. Az egész csapásmérő erő parancsnoka Takagi Takeo altengernagy volt.
Az amerikai erők
Az amerikai kódfejtőknek sikerült megfejteni a japán üzeneteket, így a rádióforgalmazást figyelve szépen lassan összeállt a kép. Nimitz tengernagy megtehette a szükséges ellenlépéseket. A problémát az okozta, hogy csak a TF17 jelű csoport tartózkodott egyetlen anyahajóval, a Yorktownnal a közelben Fletcher altengernagy irányításával.
Halsey altengernagy, a flotta ünnepelt sztárja messzi északon volt, hogy a „Doolittle” akciót vigye véghez. Pedig köteléke, a TF16 két anyahajót is számlált, a Hornet-et és az Enterprise-t. Az akció sikeres végrehajtása után Nimitz elrendelte, hogy siessen a Salamon-szigetekhez, de úgy számolt, hogy nem érhet oda időben. Az egyetlen kötelék, mellyel kisegíthették Fletchert a TF11 volt. Aubrey W. Fitch ellentengernagy, Brown utódja hamarosan meg is kapta a parancsot, hogy a Lexingtonnal és kíséretével hagyja el Pearl Harbort és csatlakozzon a TF17-hez.
Még sebtében összedobtak egy cirkálóköteléket ausztrál és amerikai hajókból John. G. Crace ellentengernagy vezetésével a Királyi Haditengerészettől. A három egység május elsején találkozott az Új-Hebridák közelében, majd megindultak nyugat felé, hogy lesben álljanak a Korall-tengeren.
USS Lexington 1941 októberében
Ez egy egész erős kötelék volt, legalábbis akkora, hogy a siker reményében vegye fel a harcot a japán támadókkal. A zászlóshajó a Yorktown volt, fedélzetén 66 repülőgéppel. A Lexingtonon 69 gép állomásozott, ebből 21 volt vadászgép. Kinkaid ellentengernagy vezette a cirkálókat: a Minneapolis, a New Orleans, az Astoria, a Chester, valamint a Portland nehézcirkálót. A hordozókhoz négy a cirkálókhoz pedig 5 romboló is tartozott. Crace cirkálóosztaga az Australia, a Hobart ausztrál és a Chicago amerikai cirkálókból állt, valamint 2 rombolóból. A kötelékhez tartozott még a Neosho üzemanyag-ellátó hajó, és kísérete: két romboló.
USS Yorktown 1937 októberében
Harc Tulagiért
Május 3-án a japánok minden ellenállás nélkül partra szálltak Tulaginál, az ausztrálok ugyanis már korábban kiürítették a szigetet. Fletchernek este jelentették a partraszállást. Úgy döntött, másnap, május 4-én hajnalban rajtaüt az újdonsült japán támaszponton. Vadul támadtak minden horgonyzó hajóra, ledobták bombáikat, torpedóikat, lelőttek egy hidroplánt majd győzelemittasan tértek vissza anyahajójukra veszteség nélkül. A támadást megismételték 38 géppel, de mire odaértek, a hajók már elhagyták a kikötőt. A tengeren manőverező hajók után vetették magukat, azonban találatot nem sikerült elérniük.
A hazatérő pilóták számtalan elsüllyedt hajóról számoltak be. Valójában a pusztítást csak lelkesedésük növelte gigászi méretűre, másodlagos jelentőségű egységeket; aknaszedőket, naszádokat süllyesztettek el, vagy rongáltak meg. Hasznos volt azonban, hogy a tulagi hidroplánokat mind lelőtték, így gyengítették a japánok felderítését a Korall-tenger keleti medencéjében.
Takagi május 5-én, hajnalban ért a térségbe, hogy nyakon csípje a jenkiket. Felderítői azonban már csak az elhagyott öblöt találták ott néhány megfeneklett hajóval, meg hidroplánronccsal elcsúfítva. Fletcher ekkor már jóval délebbre járt a kicsiny flottájával, és egyesült Fitchcsel és Crace-szel. Egy Kawanishi hidroplán rátalált az amerikai kötelékre, és leadott egy rádióüzenetet. Szerencséjükre, azonban Inouye admirális későn kapta meg a jelentést, így nem tudta időben tájékoztatni Takagit az amerikaiak hollétéről.
Ezen a napon hagyta el Rabault a Port Moresby elleni inváziós erő, csatlakozott hozzá Goto ellentengernagy támogató csoportja, négy nehézcirkáló és a Shoho gépei fedezték a szállító hajókat. Estére elérték a Shortland szigetet, ahol egy biztonságos kikötőben töltötték az éjszakát és feltankoltak.
Fletcher is hajóinak üzemanyag ellátásával volt elfoglalva. Estére sikerült végeznie a művelettel, és elindult észak-nyugatra, hogy útját állja a Port Moresby elleni támadásnak. Takagi úgy döntött, hogy megkerüli a Salamon-szigeteket, így az amerikaiak a két japán kötelék közé kerülnek.
A csata első napja
Május 7-én Reggel 6-kor a Shokaku és Zuikaku felderítői útnak indultak. Másfél órás kutatás után az egyik gép egy anyahajót és egy cirkálót látott és jelentette is Hara admirálisnak. A felfedezett két hajó azonban nem volt más, mint a Neosho tartályhajó és a Sims romboló.
A6M5 Zero
Két hullámban összesen 78 gépet (18 Zerot, 36 zuhanóbombázót, és 24 torpedóvetőt) indítottak, hogy végezzenek az amerikaiakkal. A Sims több találatot is kapott, és hamar elsüllyedt. A túlélőket a Neosho vette fel, bár ő maga is több találatot kapott és közel állt az elsüllyedéshez. Az amerikaiaktól 10 SBD indult felderítésre reggel 7 órakor a Yorktownról, hogy felkutassa Takagi anyahajóit. Az egyik felderítő egy kisebb hajóosztagba botlott, amit tévesen a nehézhordozós egységként jelentett. Fitch a Lexingtonon elrendelte a támadást, sietve felszállt 10 vadászgép, 28 zuhanóbombázó és 12 torpedóvető gép. Nem sokkal ezután a Yorktown is indította gépeit: 8 vadászgép, 24 zuhanóbombázó és 10 torpedóvető gép emelkedett fel a fedélzetről. A rajt után azonban kiderült, hogy a jelentés téves volt. Fitch mégsem rendelte vissza a gépeket, úgy gondolta, valami fontos célpontnak is lennie kell a közelben.
A Lexington repülőcsoportja Louisiade-szigetektől északra felfedezte Goto admirális hajóit, melyet a Shoho könnyűhordozó gépei fedeztek. Mindössze 2 Zero volt ekkor a magasban. Legelőször a zuhanó-bombázók támadtak. Az első akciót nem koronázta siker.
Aztán az egyik alkalommal, amikor a Shoho szüneteltette a kitérő manővereket, hogy vadászgépeket tudjon indítani egy bomba találta el a hátsó repülőgép-emelő liftet, melynek nyomán tűz ütött ki a hangárban. Ekkor érkezett Brett sorhajóhadnagy a VT-2 század lomhább torpedóvetőivel. Több találatot is sikerült bevinni a sérült hajóba. Leállt a villamos hálózat, tönkrement a rádió, és a kormánymű se működött már. A Yorktown később érkező zuhanóbombázói már egy lángoló, tehetetlen roncsot támadtak. Végül már teljesen értelmetlenül a Yorktown torpedóvetői is a Shohon élték ki magukat. Állításuk szerint tízből tíz torpedó talált a tehetetlenül sodródó roncsba. Az egyik japán cirkáló megkezdte a Shoho megmaradt legénységének mentését.
A süllyedő Shoho
Nagy volt az öröm az amerikai anyahajók fedélzetén, amikor a visszatérő pilóták beszámoltak sikerükről. Ez volt az első repülőgép-hordozó, sőt az első komolyabb japán hajó, melyet sikerült elpusztítani. Fletcher és Fitch admirálisok azonban tudták, hogy a csata java még hátravan. Azzal is tisztában voltak, hogy most már Takagi admirális ismeri a pozíciójukat, és támadásra készül.
A csata második napja
Május 8-án hajnalban mindkét fél elindította felderítőgépeit. 8 óra 20 kor megkapták az első jelentéseket a japán hordozókról, nemsokára sikerült a pozíciójukat is megtudni: az amerikaiaktól 120 mérföldre északra tartózkodtak. Fletcher altengernagy 8:38-kor elrendelte a támadást.
Nagyjából ugyanabban az időben a japánok is felfedezték az amerikai köteléket. Most az időjárás inkább a japánoknak kedvezett. Hajóikat gyakran zivatarfelhők takarták, míg az amerikai kötelék verőfényes napsütésben hajózott. Útnak indítottak egy 69 gépből, azaz 18 Zeroból, 33 Val-ből, és 18 Kate-ből álló köteléket, és szokásaiktól eltérően most egy hullámban elindították az összes gépet. Valószínűleg az előző napi veszteségek úgysem tették volna lehetővé egy megfelelő méretű második hullám bevetését.
Az amerikaiaknál a Yorktown gépei kezdték meg a felszállást. 24 zuhanóbombázó és 9 torpedóvető gépet mindössze 6 vadászgép kísért. A Lexington gépei tíz perccel később csatlakoztak: 22 SBD valamint 12 TBD és 10 F4F vadászgép lett kijelölve a feladatra, de a küldetésük nem járt sikerrel. A VB-2 bombázószázad SBD-i és három kísérővadászuk nem lelt rá a japánokra, üzemanyaguk fogytával haza kellett indulniuk. A torpedóvetők a megjelölt helyen szintén nem találtak semmit, így tovább kutattak.
F6F Hellcat felszállás közben a USS Lexingtonon
A Yorktown pilótáinak több szerencséje volt. A zuhanóbombázók 10:32-kor a felhők közötti résen lepillantva felfedezték a japán köteléket, és mikor a lassabb TBD 10:58-kor megérkeztek meg kezdődött a Shokaku elleni támadás. Az amerikai pilóták első ízben tapasztalták azt, hogy a cirkálók nehézlövegekkel a vízre céloznak, és a becsapódás nyomán keletkező vízoszlopokkal próbálják leszedni a repülőket. A parancsnok, Burch korvettkapitány, hamarosan bevitt egy találatot a fedélzet közepén, közel a parancsnoki felépítményhez. Powers hadnagy, hogy biztos legyen a találatban, olyan alacsonyan engedte ki bombáját, hogy a robbanás az ő gépét is elragadta. Az amerikai parancsnok miután kioldották bomba terheiket hazafelé irányította az egységét, és úgy gondolta, hogy a Shokaku kapott 6 biztos találatot és 3 valószínűt.
A Shokaku-n korántsem volt olyan veszélyes a helyzet, mint ahogy azt az amerikaiak gondolták. Igaz, hogy egy találat tönkretette a felszállófedélzetet az orr résznél, egy pedig felgyújtotta a repülőgép szerelő műhelyt, de a lángokat sikerült megfékezni és a tüzet eloltották. Amikor 11:40-kor a Lexington támadói oda értek, azt hitték egy ép anyahajót látnak. A második hullám támadói 5 találatban voltak biztosak. A valóságban a két hullám támadása összesen három találatot eredményezett, de ezek olyan súlyosak voltak, hogy Hara ellentengernagy azonnal hazaküldte Japánba javítás céljából. Így már a második anyahajót vesztette el a japán flotta.
Támadják a Lexingtont
A japán kötelék nagyjából az amerikaival egy időben vitte véghez akcióját. 10:55-kor a Lexington radarja 60 mérföldre 20 fokos irányszögben egy nagy köteléket jelzett. Még négy F4F felszállt, így a Yorktown 8 és a Lexington 9 vadászgépe védelmezte a hajóköteléket. Fitch admirális tudta, hogy ez a 17 vadász kevés a védelemhez, ezért mindkét hajó felderítő századából nyolc-nyolc SBD azt a feladatot kapta, hogy az alacsonyan támadó torpedóvető gépeket pusztítsa. A védelemben résztvevő összes gépet a Lexington vadászirányítása alá rendelték. A kötelék 25 csomóról 30-ra növelte a sebességét, a kísérőhajók körbevették a hordozókat - ez volt a „Victor” fedőnevű alakzat légitámadás esetére. A pilóták beszámolói alapján kb. 5 Zero és 5 D3A zuhanóbombázó esett áldozatul munkájuknak. A Yorktown nem vesztett egyetlen gépet sem a légi fedezetet adó csoportból, míg a Lexington két Wildcatje zuhant le, de a pilótákat a kísérő hajók kimentették a vízből. A vadászvédelem a lokátoros irányítás ellenére kudarcot vallott, nem tudta megvédeni az anyahajókat. A japánoknak sikerült áttörniük a vadászvédelmen. Miután több torpedót sikeresen kikerült a Lexington 11:20-kor elfogyott a szerencséje. Ekkor egy torpedó eltalálta a hajót az első baloldali légvédelmi ágyúállásnál, egy perccel később még egy torpedó robbant ugyanazon az oldalon, valamivel hátrébb a parancsnoki toronnyal szemben. Szinte ezzel egy időben a jól összehangolt zuhanóbombázó támadás is meghozta eredményét. Megint csak a szerencsétlen baloldali első lövegállást sikerült eltalálni. Rengeteg áldozatot szedett a robbanás a lövegkezelők körül. A károkat fokozta, hogy felrobbant egy előkészített lőszeres láda is. A lövegállásnál tűz ütött ki. Egy másik bomba a hajó baloldalán a csónakok tárolására szolgáló mélyedést találta el, itt is számos tengerész életét kioltva. Egy kisebb bomba a kéménybe hullott.
Az égő Lexington
Támadják a Yorktownt
A japán torpedóvetők 11:18-kor kezdték el támadni a Yorkrownt. Buckmaster kapitány szakértelmét, vala-mint a Yorktown fordulékonyságát dicséri, hogy sikerült elkerülni a B5N-ek gyakorta halálos támadását, ráadásul a légvédelem 7 gépet lelőtt a támadók közül. 11:24-kor azonban a magasban feltűntek a zuhanóbombázók. A nap felől támadtak, hogy megnehezítsék a légvédelem dolgát. A Yorktown körül hatalmas szökőkutak emelkedtek, jelezve az igen közeli becsapódásokat. Legalább 11 bomba esett ilyen veszélyes közelségbe. Az egyik robbanás úgy kiemelte a vízből a hajót, hogy a forgó hajócsavarok kilátszottak egy pillanatra.
11 óra 27-kor viszont egy bomba eltalálta a fedélzetet a felépítmény és a 2. számú lift között. A bomba áthatolt a keményfaborításon, 35 centis lyukat hagyva maga mögött, átütött további néhány fedélzetet, míg végül a páncélozott negyedik fedélzeten robbant. Itt 37 embert azonnal megölt, és sokakat megsebesített. A lökéshullám rengeteg helységben károkat okozott, tűz ütött ki. A hajótest közelében felrobbant bombák robbanása nyomán több helyen szivárgott a víz. Mindezeket leszámítva a Yorktownt ért találatok nem volt végzetesek.
A csata után
11:35-kor az akciót túlélt japán gépek kötelékbe rendeződtek s elindultak hazafelé. A két hordozón a kárelhárítással foglalkoztak. A helyzet a Yorktownon volt egyszerűbb. A tüzet eloltották, a leszállófedélzeten keletkezett lyukat befoltozták, így a hazatérő gépek 12:31-kor megkezdték a leszállást, és 13:00-ra az utolsó gép is a fedélzeten volt. Csak a kazánokat ért sérüléseket kellett kijavítani, hogy a hajó teljes sebességgel tudjon haladni.
A Lexingtonon is eloltották a tüzek nagy részét, de több helyen víz szivárgott a hajótestbe, és néhány kazánt elöntött a víz, ami a hajó sebességét 24 csomóra csökkentette és 6 fokos dőlést okozott. A szivattyúkkal sikerült szépen lassan egyenesbe hozni a hajót. A fedélzet sértetlen volt, csak a liftek nem működtek, ennek ellenére a gépek megkezdhették a leszállást. Úgy tűnt a hatalmas hordozó egész jól átvészelte a támadást, de az nem jelentett jót, hogy a pilóták a magasból látták, amint vékony olajcsíkot húz maga után a tengeren.
Közben Fletcher admirális azon tűnődött, hogyan folytassa a csatát. A pilóták jelentése szerint mindkét ellenséges anyahajó végzetes találatokat kapott, neki viszont kettő még mindig harcképes állapotban volt. Viszont mivel a japán repülőktől már nem kellett tartani, egy felszíni támadást is fontolóra vett, talán azért is, mert ő ilyen hagyományos tengeri csatákra volt kiképezve.
Takagi admirális hasonló számításokat végzett. Pilótái azt állították, hogy egy anyahajót eltaláltak tíz bombával, és kilenc torpedóval, és egy másikat is legalább három bombával és nyolc torpedóval, és biztosak voltak abban, hogy mindkettő süllyed.
Azonban 12:47-kor hatalmas robbanás rázta meg a Lexingtont. A detonáció a hajó mélyéből jött, ezért úgy gondolták, hogy egy 500 kilós bomba késleltetve robbant fel. A légnyomás hatalmas károkat okozott, a robbanás nyomán heves tűz ütött ki, ami megállíthatatlanul terjedt tovább. Az elülső tömlőkben nem volt nyomás, így az oltás lehetetlen volt. A hangárfedélzeten sűrű füst terjengett. Hamarosan a kommunikációs vonalak elnémultak, a kormányzást riadólánccal oldották meg. A repülőfedélzeten a szivárgó füstön kívül ebből nem sok volt észlelhető, ezért a leszállás még mindig folyt.
A Lexington füstbe burkolózva
A robbanás oka nem egy bomba volt, hanem egy sérült üzemanyagtartály. Az egyik torpedó repesztette meg a falát. A benzin lassan szivárgott belőle, közben párolgott, így szinte egy időzített bomba jött létre. A nagy kavarodásban szerencsétlenségükre nem tudtak figyelmet szentelni erre a helységre. Vesztükre. Egy szikra elég volt, hogy a sűrű benzingőz robbanást idézzen elő.
A felderítők jelentése szerint az egyik japán anyahajó sértetlen maradt, és valószínű, hogy egy másik is csatlakozott hozzá. Így délután egy erős légitámadásra számíthattak az amerikaiak, amit a megcsappant vadászgépállománnyal, és a lelassult hajókkal nem állt módjában kiállni. Még az is szóba került, ha a Lexingtonon rosszabbá válik a helyzet, a gépeit áttelepítik a Yorktownra, a hajót meg hazaküldik Pearl Harborba.
A Lexingtonon a helyzet azonban hamarosan rosszabbra fordult. A hajót egyre több robbanás rázta meg, mindenütt tüzek tomboltak, a kormányzás lehetetlenné vált. A lángok hamarosan elérték a hangárfedélzeten tárolt torpedókat. 14:56-kor Sherman kapitány segélykérő üzenetet adott le. Először a sebesülteket tették a motorcsónakokba, és a hajót megközelítő Morris romboló és New Orleans cirkálóra vitték őket. Ez utóbbi kb. 100 méterre a Lexingtontól helyezkedett el, felkészülve a mentésre. A lángok elől mindenki a repülőfedélzetre szorult, a gépházakat is el kellett hagyni, így a hajó megállt. 17:07-kor Fitch admirális kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A Mineapolis a New Orleansés a rombolók az elkövetkező órában a legénység nagy részét, 2700 embert mentettek meg.
18 óra után már besötétedett, így a lángoló hajó messziről elárulta az amerikai flotta helyét. Annak rendje és módja szerint Sherman kapitány csobbant utoljára a vízbe, majd miután meggyőződtek, hogy nincsenek túlélők a hajó körül, a Phelps romboló több torpedót indított a Lexington testébe, nehogy a roncs a japánok kezére jusson. Az „öreg hölgy” nem adta meg magát könnyen, fél óra alatt öt torpedót lőttek ki, hogy végre, 19:52-kor hatalmas robbanással eltűnjön a tengerészek szeme elől.
Hamarosan megjött Nimitz admirális utasítása: hagyják el a Korall-tengert, és induljanak el a pearl harbor-i bázisra.
Emberek menekülnek a süllyedő Lexingtonról
Japán oldalon Inouye altengernagy Rabaulban úgy döntött, a légi fedezetet biztosító anyahajóra telepített gépek száma annyira megcsappant, hogy átmenetileg elhalasztja a Port Moresby elleni inváziót.
Takagit utasította, hogy térjen vissza a Truki bázisra, töltse fel üzemanyagkészleteit, és pótolja a repülőgép-veszteségeket. Yamamoto tengernagy, az egyesített flotta főparancsnoka igen ingerült lett, mikor erről tudomást szerzett, és utasította Takagit, hogy térjen vissza a Korall-tengerre, és semmisítse meg az amerikaiakat. Takagi tudta, hogy már bottal ütheti a nyomukat, de hát nem volt mit tenni, Yamamoto volt a főparancsnok.
Csata összegzése
A történelem első repülőgép-hordozó csatája után mindkét fél elégedetten távozott. A sajtóban éltették saját tengerészetüket, az ellenség veszteségeit alaposan felnagyítva dicshimnuszokat zengtek. A japánoknak volt okuk az ünneplésre. Elsüllyesztettek egy nehéz repülőgép-hordozót, ami az amerikai tengeri erők gerincéhez tartozott, valamint egy rombolót és egy tartályhajót. Számos tengerészeti repülőgép lett az áldozatuk. Ezen felül még egy nehézhordozót sikerült úgy megrongálni, hogy valószínűleg kiütötték a közeljövő csatákból. Ehhez képest a veszteségeik kisebbek voltak. Az elveszített kis Shoho anyahajó nem képezett nagy erőt, a Shokaku igaz hosszú idő alatt, de kijavítható volt. Ezen kívül csak kiegészítő egységeket vesztettek. Úgy szokták mondani, a taktikai győzelem a japánoké volt. Mindkét nehéz japán hordozó megmenekült, de egyik sem tudott részt venni az egy hónappal később vívott midway-i csatában: A Shokaku sérüléseit hat hónap alatt sikerült kijavítani, és ekkorra az erőviszonyok már teljesen mások voltak. A Zuikaku repülőcsoportját érthetetlenül lassan pótolták, így ez a hajó is kiesett a kulcsfontosságú hadműveletből.
Az amerikaiak is ünnepelhettek. Megállták helyüket a rettegett japánokkal szemben, bebizonyították, hogy képesek elsüllyeszteni egy japán repülőgép-hordozót. Igaz, mindkét hordozójukat elagyabugyálták a japánok, viszont a legfontosabb, amit a japánok akkor még nem tartottak olyan tragikusnak, mert nem tűnt véglegesnek, hogy megállították a féléve tartó szakadatlan japán előrenyomulást. Az Ausztráliát félelemben tartó fenyegetés megszűnt, nem véletlenül emlékeznek arrafelé a mai napig erre a csatára. A stratégiai szempontból inkább az amerikaiak jutottak előnyökhöz.
A Lexington elvesztése súlyos csapás volt, de az Egyesült Államok képes volt rövid idő alatt újabb, korszerűbb és erősebb hordozókat tudott hadrendbe állítani.
A Yorktownról a japánok azt gondolták, hogy elsüllyedt, azonban vissza tudott térni Pearl Harborba. Ott három hét alatt úgy helyrehozták, hogy részt tudott venni a midway-i csatában. Abban a csatában elsüllyedt ugyan, de közben – azért is, mert a japánok a létezésével nem számoltak, és többször is tévesen a sérülésmentes hordozók egyikeként azonosították – kritikus japán erőket kötött le, és tehermentesítette a másik két amerikai hordozót.
A két fél repülőgép veszteségeit elég nehéz pontosan megszámlálni. Az US Navy hivatalos jelentése 66 gép elvesztéséről szól. A Lexington vesztett 15 gépet a harcban, 35 merült a hajóval a hullámsírba, 14 gép a Yorktownon landolt. A Yorktown 16 gépe zuhant le. Érdekesség még, hogy a japán sajtóközleményekben 98 elpusztult amerikai gépről beszéltek.
A japánok gépveszteségeit még nehezebb pontosan megadni. Az amerikai hivatalos jelentés szerint 104 japán gépet semmisítettek meg. A valóságban azonban ez a szám kevesebb volt, és bár teljesen hiteles adat nem áll rendelkezésre, a japánok repülő veszteségei kb. 60-70 gép lehetett.
Az amerikai admiralitás hamarosan hírzárlatot rendelt el a csatát illetően és nem próbálkozott azzal, hogy a túláradó japán harci sikereket zengő angol nyelvű adás híreit megcáfolja. Mint tudjuk, ekkorra már szinte biztos információik voltak a japánok midway-i terveit illetően, és nem szerették volna, hogy a japán stratégák pontosan ismerjék veszteségeiket, és így kiszámíthassák mekkora fenyegetést jelent az amerikai tengerészeti légierő. A Korall-tenger eseményei után, minkét fél a midway-i csatára készült.
A Lexington hősi hallottainak emlék táblája
Írta: Bodzy