Az előző cikk folytatásaként érdemes megemlékezni a másik oldalon történt tragédiáról is, mivel annak idején ez sem kapott publicitást. Churchill úgy gondolta, hogy az 1940. június 8-án norvég vizeken elsüllyesztett HMS Acasta, HMS Ardent romboló és a HMS Glorious anyahajó tragédiája után, amely 1519 brit tengerész életét követelte, a lakosság nem képes feldolgozni még egy katasztrófát.
A brit kormány miután értesült a RMS Lancastria elsüllyedéséről 100 évre titkosította az iratokat. A Lancastria csapatszállító tragédiája a mai napig a legtöbb brit áldozattal járó esemény, amely egyetlen támadáshoz köthető.
A hajó
A Lancastria az első világháború utáni hajóépítési boom gyermeke volt. Ekkor épültek olyan legendás hajók is, mint a Queen Mary, vagy "nővére" a Queen Elisabeth, a világ hajóépítésének akkori központjában, Glasgow-ban, a Clyde folyó partján. A Lancastriát Tyrrhenia néven kezdték el építeni, 1919 júniusában, a szerződés szerint 1.359.907 akkori fontért. A hajó félig volt még csak kész, amikor a Cunard Line megvásárolta az építtető Anchor Line-tól.
A hajók építése elhúzódott az akkor kitört nagy sztrájkok miatt - ezért az ünnepélyes vízre bocsátásra csak 1920. május 31-én kerülhetett sor, a hajó keresztanyja Lady Invermain volt. A munkálatok a hajón és a próbautak 1922. június 12-én fejeződtek be, és a Tyrrhenia másnap már útnak is indult Glasgow-ból Quebec-en át Montralba.
Hivatalos vízkiszorítása 16246 BRT, 553 láb hosszú, 70 láb széles volt, merülése pedig 39 láb. A hajócsavarokat hat, Brown-Curtis gőzturbina hajtotta meg 13500 LE teljesítménnyel, így sebessége elérhette a 17 csomót óránként. A 320 fő legénység működtette hajó összesen 2151 fő utas volt képes szállítani: 280 utasnak jutott hely az első osztályon, 364-nek a másod-, és 1187 utasnak a harmadosztályon és a fedélközben.
1924-ben minden különösebb ceremónia nélkül megváltoztatták a nevét, mert az amerikai utasok rendszeresen Tureen-nek (levesestál) ejtették - ezért kapta a Lancastria nevet. Nem biztos, hogy jó ötlet volt, hiszen tengerészbabonák szerint a hajó nevének megváltoztatása balszerencsét, katasztrófát hoz. 1932-ig szállított menetrendszerűen utasokat Európa és Észak-Amerika között, ezután leginkább "cruiser" hajóként használták, például 1936-ban a Gallipoli-félszigetet keresték fel fedélzetén első világháborús veteránokkal.
A hajó utolsó útjára békeidőben, 1939 szeptemberében indult, a Bahamákra. A körút végén New Yorkba hajózott, majd utasításra várt. 1940 márciusában a brit kormány közölte a Cunard-dal, hogy a Lancastriát csapatszállító hajóként szolgálatba állítják. Április 13-án került hivatalosan a flotta állományába. Még New Yorkban átfestették hadihajó szürkére, és egy négyhüvelykes löveget szereltek el a hátsó fedélzetre, az úszómedence mögé.
A háborús szolgálat
1940. április 16-án futott ki az amerikai városból, majd Izlandon a Reykjavikban állomásozó kanadai csapatokat vette a fedélzetére és szállította Glasgowba. Visszaindult Izlandra, amikor Churchill parancsa május 28-án Norvégiába küldte.
A hajó június 4-én éjjel érkezett meg a norvég kikötőbe, 2653 kimerült nemzetközösségi, francia, és lengyel katonát vett a fedélzetére, és teljes gőzzel haladva, 8-án megérkezett velük Scapa Flow-ba, ahol egy részüket partra tette. Másnap új parancsot kapott: hajózzon Greenock-ba, és ott tegye partra a még fedélzeten tartózkodó katonákat. Greenock felé hajózva érte az első légitámadás: egy magasan szálló német gép két bombát dobott a hajóra, de mindkét bomba a hajótól messze robbant. A kikötőben üzemanyagot vettek fel és utasították, hogy haladjon tovább Liverpool-ba, hivatalosan azért, hogy szárazdokkba álljon. Az igaz parancsot csak a kapitány ismerte: töltsék fel a készleteket, és készüljenek fel a lehető legtöbb katona kimentésére Franciaországból.
A titkolózással azt akarta az Admiralitás elérni, hogy ne törjenek ki lázadások a besorozott hajókon: a háború első hónapjaiban a kereskedelmi flotta tengerészei nagyobb veszteséget szenvedtek el, mint az összes többi fegyvernem katonái együttesen. A hajó június 16-án reggel horgonyt vetett Plymouth-ban. Itt már várta őket a Cunard társaság egy másik hajója, a 20.341 tonnás Franconia, amelyik már az előző, norvégiai úton is a csoport zászlóshajója volt, és elindultak Brest felé. De már elkéstek: a kikötőt és a partot vastag, fekete füst borította, mert az utászalakulatok felrobbantották a kikötői üzemanyagtartályokat.
A két hajó ezért egy romboló, a HMS Highlander kíséretében délnek indult, St. Nazaire kikötője felé, látótávolságra hajózva a francia partvonaltól. Nyolc óra körül egy német bombázó észrevette a kis hajókaravánt és négy bombát dobott le rájuk. A Lancastriát nem érte komolyabb kár, de a Franconiához közel robbanó bombák meglazították a hajó lemezeit, és a rázkódástól megsérültek a hajtóművek. A nagyobb hajónak nem volt más választása: horgonyt vetett, és a legénysége nekifogott sérülései kijavításának, a Lancastria pedig továbbhajózott.
Június 17-én, hétfőn reggel a Lancastria egy francia vontatóhajó segítségével behajózott St. Nazaire kikötőjébe. Lancastria hajnali hat körül vetett horgonyt, a parttól kb. három mérföldnyire, 24 méter mély vízben. A kapitány tájékoztatta a kikötői parancsnokságot, hogy a hajón hivatalosan kétezer-kétszáz ember számára van mentőmellény és mentőcsónak, de legfeljebb háromezer embert képes elszállítani többé-kevésbé biztonságosan. A helyi tengerészeti parancsnokságtól viszont parancsot kapott, hogy a lehető legtöbb embert vegye a fedélzetre - és pokolba a biztonsági előírásokkal.
Reggel nyolc óra előtt elkezdődött a behajózás - gőzösök, kishajók és csónakok sora indult a hajó felé, legtöbbjük annyira tele volt emberekkel, hogy oldalaik csak pár centivel magasodtak a hullámok fölé. Hogy pontosan hány főt került a fedélzetre - katonák és civil menekültek vegyesen - máig sem ismert pontosan. Csak a "D" fedélzetre legalább nyolcszáz főnyi angol katonát zsúfoltak be...
A kikötőt ekkor csak néhány vadászgép biztosította, a hajó legénysége csak abban bízhatott, hogy az alacsony, felhőzet elrejti őket a német bombázógépek elől. De hiába. Az első támadó kötelék 13:50 kor érte el a kikötőt, de a bombázok egy másik kétkéményes utasszállítót, az Oronsay-t támadtak. Egy bomba a hajóhídnál robbant, de csodálatos módon a hajó legénységéből senki nem vesztette életét, és az Oronsay is üzemképes maradt.
A támadás után Sharpe kapitány azonnal el akarta hagyni a kikötőt, de kísérő rombolók azt jelentették, hogy a közelben egy német tengeralattjáró tartózkodik, ezért a Lancastria az öbölben maradt. A második támadás 15:50-kor érte a kikötőt, a II./KG 30 14 Junkers Ju-88 bombázója támadta a hajókat.
A kétmotoros, középszárnyas, keskenytörzsű, fémépítésű német Junkers bombázó, a Luftwaffe legnagyobb példányszámban épült bombázógépe volt. Alapvetően ugyan bombázói feladatokra készült, de híres az éjszakai vadász típusváltozata is. Ezen túl zuhanóbombázó, aknatelepítő, torpedóvető, csatarepülő és fotófelderítő módosulatait használták nagyobb számban. Gyártása a háború végéig folyt, számtalan változata készült, amelyeket különböző felszereléssel, fegyverzettel láttak el. Különböző változataiból 14.980 db épült. 1800 kg bomba célba juttatására volt alkalmas.
A Lancastriát a beszámolók szerint négy 250 kilogrammos bomba találta el. A túlélők azt mondják, egy bomba egyenesen a kéménybe talált, de a gépházban szolgálatot teljesítők máig azt állítják, semmi nem robbant ott fel. Három bomba pedig a hajó bal oldalát találta el, az egyik bomba pontosan a D fedélzetre bezsúfolt RAF katonák között robbant... A robbanások feltépték a hajó oldalát, eltorlaszolták az átjárókat, felszakították az üzemanyagtartályokat, amikben még ezer tonna üzemanyag lehetett. A hajó, orral előre gyorsan süllyedni kezdett, a tatrésze kiemelkedett a vízből, majd ahogy a sérült orr-rész a fenékbe ütközött, oldalára fordulva a víz alá merült, alig húsz perc alatt. Kigyulladt a vízbe ömlött üzemanyag is, a jelentések szerint azért, mert a Luftwaffe gépei gyújtóbombával támadták a süllyedő hajót, és fedélzeti fegyvereikből is tüzeltek az úszókra, és a néhány lebocsátott mentőcsónakra.
Talán kétezer-ötszázan menekülhettek meg az utasok közül, az adatok máig sem pontosak - 900 főt vett fel Cambridgeshire halászhajó, több száz túlélőt francia csónakok és kishajók mentettek ki, szállítottak át más hajókra, vagy a partra. Egyes források szerint a hajó fedélzetén kilencezer ember volt (ezt az adatot - bár később a túlélők nagyjából pontosnak tartották - a brit kormány hivatalosan cáfolta, és legfeljebb négyezer, négyezer-ötszáz személy fedélzetre vételét ismeri el). Az angol vezetés, amikor értesült a katasztrófáról, azonnal hírzárlatot rendelt el és minden jelentést 100 évre titkosított. Ezért a Lancastria elsüllyesztése egyike lett a második világháború "elfelejtett katasztrófáinak". A hajónak és a halottaknak először csak 1969-ben emeltek emlékművet, a túlélők kezdeményezésére, St.Nazaire kikötőjében.
Liverpoolban egy emléktábla őrzi az áldozatok emlékekét a Tengerészeti Múzeumban, amelyen szintén 6000 áldozat van a feliraton. Érdekességképp megjegyzem, hogy a hajót hol RMS Lancastria néven, hol HMT Lancastria néven emlegetik. A táblán HMT felirat szerepel, viszont nagyon sok internetes felületen RMS-ként hivatkoznak rá. Mindenki válassza ki a magának megfelelőt. A titkosítás miatt kevés forrásanyag található, ezért Hiryu 2.0 írását adom közzé Nektek ami a http://lemil.blog.hu/-n található.
A sors kegyetlen fintora
A Lancastria kapitánya Rudolf Sharpe a német bomba támadást túlélte, azonban a következő nagy katasztrófában amikor is az U-156 Werner Hartenstein kapitány irányítása alatt, elsüllyesztette a RMS Laconiát 1942 szeptemberében, az életét vesztette.
A Laconia elsüllyesztése
1942. szeptember 12-én a 19.695 bruttóregisztertonnás RMS Laconia Mombasából Angliába tartott Afrika nyugati partjainál Libéria és Ascension-sziget között. Fedélzetén 1800 olasz hadifogollyal, 80 nővel és gyerekkel, valamint 268 brit katonával.
Ugyanebben a térségben járőrözött az U-156 tengeralattjáró, amikor az őrszem füstcsíkot vett észre és jelentette a parancsnoknak. Hartenstein támadást rendelt el és két torpedót lőtt ki a 600 méterre lévő hajóra, majd közelebb akart kerülni a megtámadott hajóhoz, hogy megtudja a nevét, a később megírandó jelentéséhez. Közelebb érve csodálkoznak el, hogy a vízben lévők olaszul beszélnek. Hartenstein felküldi néhány matrózát, hogy nézzék meg a hajótörötteket, noha ezzel vét a 154. hadiparancsnak. Az 1940 nyarán kiadott rendelkezés kimondja: „Tilos bárkit is kimenteni és felvenni! Az ellenséges hajó csónakjaival nem szabad törődni. Keménynek kell lennünk ebben a háborúban.”
Bár a parancsnokok közül sokan betartották ezt az embertelen utasítást, azért voltak akik a fedélzetükre vették a hajótörötteket. De volt olyan is amikor a tengeralattjáró parancsnoka vízzel, élelemmel és térképpel ellátva bocsátotta útjára a menekülteket csónakjaikban, megmutatva a legközelebbi kikötőhöz vezető irányt. Werner Hartenstein is az emberséges parancsnokok sorában tartozott.
A parancsnok miután nyilvánvalóvá vált, hogy a hajón olasz hadifoglyok voltak, utasítást kér a főparancsnokságtól. Mivel az újabb U-bootokat rendel a körzetbe, akik a mentéshez későn érkeznének, a fedélzetére vesz 193 hajótöröttet, miközben még 1500 ember a vízben van, amit közöl is Dönitzékkel és kéri a terület diplomáciai semlegessé nyilvánítását. Mivel nem kap gyors választ, önkényes lépésre szánja el magát és reggel 6 órától nyílt üzeneteket ad le segélykéréssel a környéken lévő hajók felé.
Dönitz ezt rossz néven veszi és utasítja a kapitányt, hogy készüljön fel a lemerülésre, annyi túlélőt vegyen fel hogy az U-156-t letudjon merülni. Sajnos a leadott segélykérésre a környéken levő hajók közül egy sem reagált, és a vízben lévők közül már sokan megfulladtak. Dönitz közben értesítette az olasz hadiflottát és utasította őket küldjenek tengeralattjárókat a mentéshez. A vichyi hatóságok is útnak indítottak egy cirkálót és két fregattot. Szeptember 15-én reggelre a helyszínre érkezik az U-506 és az U-507 és azonnal a mentéshez fognak.
U-506 és U-507 mentés közben
Túlélők az U-156 fedélzetén
Laconia túlélői
Szeptember 16-án a mentés közben az amerikai légierő B-24-es Liberátora James D. Harden hadnagy irányítása alatt felfedezi a négy vöröskeresztes zászló alatt mentést végző tengeralattjárókat. Hartenstein jelzett a pilótának és segítséget kért, aki értesítette a bázisát a látottakról majd elhagyta a helyszínt. Az aznap szolgálatban lévő tiszt, Robert C. Richardson százados kiadta a parancsot: Süllyessze el a tengeralattjárókat!
A repülőgép öt alkalommal indított támadást a tengeralattjárók ellen, a hajóhidakon négyméteres vöröskeresztes zászló lobogott, a látási viszonyok kiválóak voltak, és a tengeralattjárók zsúfolt mentőcsónakokat vontattak, illetve a fedélzetük is zsúfolásig tele volt a túlélőkkel. Az első támadás után a tengeralattjárók leoldották a mentőcsónakokat, a hajón lévőket a vízbe parancsolták, a víz alá merültek és elmenekültek. Este Hartenstein jelentette, hogy csak a két periszkópja sérült meg. Egyes források szerint a támadás sok vízben lévő menekülttel végzett, de a forrásomként használt könyv P.H.Freyer: Halál a tengereken ezt nem említi.
Az 1500 embert szállító 22 mentőcsónakból hetet, vagyis az egyharmadát találták meg, rajtuk 163 olasszal, 310 angollal és 20 lengyellel, tehát mintegy 1300 ember veszett oda, állt az U-507 hajónaplójában Schacht kapitány bejegyzésében. Az áldozatok száma azonban ennél nagyobb volt. Másnap megérkeztek a francia hajók és kimentették a maradék túlélőt. Összesen kb. 1300 olasz hadifogoly így is odaveszett.
Az incidens következménye
Dönitz az esetet követően kiegészítette a 154. hadiparancsot, amely mint „Laconia-parancs” néven vált ismertté, és ez kimondja:
„Tilos az elsüllyesztett hajók személyzetének megmentését célzó bármiféle kísérletet végrehajtani, tehát vízből kimenteni és mentőcsónakba felvenni, részére élelmet és ivóvizet adni. A mentés ellentmond a hadvezetés részéről az ellenséges hajók és személyzete megsemmisítésére irányuló legelemibb követelményeknek...”
Hartenstein kapitány emberséges magatartása hosszútávon ily módon pont az ellenkező eredménnyel zárt, mint amit el akart érni. Az emberséges parancsnok 1943. március 8-án vesztette életét, amikor az U-156 tengeralattjárót elsüllyesztette egy PBY Catalina repülőgép Barbados partjainál vízibombáival. A támadásnak tizenegy túlélője volt, azonban Werner Hartenstein korvettkapitány nem volt köztük...
Írta: Bodzy