A tengeri hajózás története bővelkedik sok áldozattal járó tragédiákban, elég ha csak a Titanic 1.517 vagy a Lusitania 1.201 odaveszett áldozatára gondolunk.
De nem ezek voltak a legtöbb emberéletet követelő szerencsétlenségek, azonban azok az esetek különböző okoknál fogva, nem kaptak publikációt, pedig volt olyan is ahol az áldozatok száma a két előbb említett óceánjáró áldozatainak közel a négyszeresét tette ki....
Wilhelm Gustloff
Hitler hatalomra jutása után bevezették a 40 órás munkahetet és a fizetett ünnepet. Korábban a fizetett szabadság általában nem haladta meg a 4-5 napot, vagy egyáltalán nem létezett. Most viszont a munkásoknak évi 18 nap állt rendelkezésükre. A több szabadidővel, a munkanélküliség felszámolásával, a nagyobb jövedelmekkel párhuzamosan megnőtt az igény a kulturált nyaralások iránt is. Mindezek miatt létrehozták a „Kraft durch Freude" mozgalmat, amely állami támogatással anyagilag elérhető nyaralási lehetőséget biztosított a munkásoknak. Ennek köszönhetően munkások százezrei tudtak szervezett szárazföldi, és tengeri utazásokon részt venni.
A hajót 1939. május 5-én bocsátották vízre, 208,5 méter hosszú, 23,5 méter széles és 25.484 bruttó regisztertonnájával a maga idejében a világ egyik legnagyobb luxusgőzösének számított. Eredetileg a Hitler nevet viselte, azonban a Führer babonából nem járult hozzá. Félt, hogy ha bármilyen nevét viselő épülettel vagy járművel valamilyen baleset vagy tragédia történik, az rossz fényt vet a nevére. Az óceánjáró ezért az 1936 februárjában agyonlőtt NSDAP svájci vezetőjéről nevezték el.
A négy, összességében 9.500 lóerős motor hajtotta, kilenc emeletes hajó 15,5 csomós (29 kilométeres) óránkénti sebességre volt képes, az 1465 utas kényelméről 417 fős személyzet gondoskodott.
A második világháború kitörése után kórházhajóvá alakították át, 1940 novemberétől Danzig (ma Gdansk, Lengyelország) kikötőjében horgonyzott, fedélzetén rendezték be a 2. tengeralattjáró tanhadosztály kiképző központját.
A Wilhelm Gustloff-ot 1945 januárjának végén állították újra szolgálatba, hogy részt vegyen a Hannibál hadműveletben, amelynek során a közeledő Vörös Hadsereg elől Kelet-Poroszországból Németországba szállították a német csapatokat és a német lakosságot. A történelem legnagyobb vízi mentőakciója alatt két és félmillió embert menekítettek ki, a veszteség ehhez képest viszonylag csekély, mintegy 30 ezer fő volt (a szárazföldön menekülők közül minden hatodik ember elpusztult).
A Wilhelm Gustloff 1945. január 30-án délben, mínusz 18 fokos hidegben futott ki Gotenhafen (ma: Gdynia, Lengyelország) kikötőjéből, zsúfolásig telve gyerekekkel, öregekkel, nőkkel és sebesültekkel. Hogy pontosan hány ember utazott a Gustloffon ama végzetes január 30-i napon, pontosan nem tudható, ugyanis 6.600 személyt vettek nyilvántartásba, ám a későbbiekben mindenféle regisztráció nélkül újabb tömegek furakodtak fel a fedélzetre, akiknek a számát mintegy 3.000-re becsülhetjük. A közel 10.000 fő közül 1.100-an voltak matrózok és katonák, a többi menekült volt.
Indulás után a Wilhelm Gustloff lassan haladt, így sebességét egy tengeralattjáró is tartani tudta. A fedélzetén összesen négy kapitány tartózkodott, ebből három civil, egy haditengerész volt. A kapitányok nem tudtak megegyezni, melyik utat válasszák, a part menti vagy a parttól távolabb eső mély vizeket. Wilhelm Zahn tengeralattjáró-parancsnok tanácsa ellenére – aki a part melletti, kivilágítatlan hajózást javasolta – Friedrich Petersen kapitány a mély vizek felé vette az irányt. Ez a tengerrész ugyanis aknamentesített volt – ott azonban már tengeralattjárók is tartózkodhattak.
A mindössze egy romboló (Löwe) által kísért Wilhelm Gustloff hóviharba került, ágyúi és a torpedókat észlelő rendszerei befagytak.
Nem sokkal később rádióüzenetet kaptak, hogy német aknamentesítő konvoj közeledik, s az ütközés elkerülése érdekében Friedrich Petersen kapitány felkapcsoltatta a navigációs fényeket. Ezzel, az éjszakai sötétségben nagyon könnyen, és távolról észlelhetővé tette a hajót. Stolpmünde (ma a lengyelországi Ustka) magasságában, egy közelben tartózkodó, addig eredménytelenül vadászó, a Balti Flotta kötelékébe tartozó S-13 jelű szovjet tengeralattjáró – mely ironikus módon német tervek alapján holland hajógyárban készült – felfedezte az óceánjárót.
A tengeralattjáró parancsnoka Alekszandr Marinyeszko, egy részegeskedő, korábban büntetőtábort is megjárt, nem túl tehetséges tiszt volt.
A Gustloff felszerelései közé légvédelmi fegyverek is tartoztak és nem volt kórházhajóként feltüntetve. Katonákat is szállított, így nem volt semmiféle védettsége, ennek feltételeit ugyanis nemzetközi egyezmények szabályozzák. A parancsnok azonnali merülést rendelt el és periszkópmélységből vizsgálta kiszemelt áldozatát. Mivel a Gustloff-ot kísérő romboló nem fedezte fel az S-13-at, Marinyeszko kiadta a támadási parancsot 21 óra 8 perckor. A hajóra négy torpedót lőttek ki, ezek közül az első, amelyre a "Sztálinért" szavakat vésték, meghibásodott, de a másik három ("A hazáért", "A szovjet népért" és "Leningrádért" felirattal) célba talált. Az első torpedó a Gustloff orrába csapódott, a második középen, a hajóderék magasságában, a harmadik pedig a gépháznál találta el a túlzsúfolt tengerjárót. Miután Marinyeszko kapitány meggyőződött róla, hogy a megtorpedózott hajó halálos sebet kapott, az S-13 sietve elhagyta a kibontakozó tragédia helyszínét, ám nem végleg.
A Wilhelm Gustloff tervezett és tényleges útját, az S-13 szovjet tengeralattjáró cirkálását, valamint a Gustloff elsüllyedésének helyét ábrázoló térkép
Az első torpedó a Gustloff elejét találta telibe, mire az ügyeletes tiszt, Weller kapitány azonnal lezáratta az orrészbe vezető összes vízzáró zsilipet, halálra ítélve ily módon az ott tartózkodó, szolgálaton kívüli, pihenőidejüket töltő matrózokat. Amennyiben ezt a nehéz elhatározást követelő parancsot Weller nem adja ki, a hajó percek alatt a vízvonal alá merült volna.
A második becsapódás a leeresztett úszómedence alatti hajórészt érte, ahol a sebesülteket és a várandós asszonyokat szállásolták el. Itt a szétrobbanó üvegmozaikok szilánkjai darabokra szaggatták az éjjeli pihenőre tért szerencsétleneket.
Végül az utolsó detonáció a hajó közepén, a gépháznál történt, így a motorok azonnal leálltak, és a fedélzetek világítása is megszűnt. Szerencsére a tartalékvilágítás néhány perc múlva bekapcsolt, ettől kezdve lehetséges volt némi tájékozódás és a menekülési útvonalak elérése a szerencsétlenül járt utasok számára.
A rádiós az SOS jeleket még le tudta adni, de csak a vészadóval, így azt csak a kísérő Löwe romboló észlelte és adta tovább, a késedelem számos emberéletbe került.
A mentés folyamatát súlyosbította, hogy a Gustloff jobboldali részén a mentőcsónakok leeresztésére szolgáló kötelek és csigák a -18 fokos hidegben teljesen el voltak jegesedve, így használhatatlanok voltak. Az óriásgőzös megdőlése folytán a tükörsima jég borította napozófedélzeten hömpölygő tömegből rengetegen alázuhantak a tengerbe, ráadásul mentőmellény sem jutott a szerencsétlenül jártak közül mindenkinek, így a legtöbbjük nem élte túl a nagy hőmérséklet-különbségből adódó sokkot.
A mentésben nagy segítséget jelentett a kísérőhajó, a Löwe, amely keresőreflektorainak bekapcsolásával lehetővé tette a mentőcsónakok vezetőinek tájékozódását, valamint több száz hajótöröttet fel is vett a fedélzetére. A szerencsétlenség után néhány perccel érkezett a helyszínre az Admiral Hipper nevű nehézcirkáló, amely szintén menekülteket és sebesülteket szállított a T-36-os torpedónaszád kíséretében. Mivel a Hipper zsúfolásig volt emberekkel, és továbbra sem múlt el a tengeralattjáró-veszély, a hajó továbbhaladt a célállomás, Kiel felé, a Robert Hering kapitány parancsnoksága alatt cirkáló T-36-os legénysége pedig azonban megkezdte a mentést. Hering kapitánynak borzalmas látvány tárult a tekintete elé. A hullámzó tengeren sodródó több ezernyi megfulladt és megfagyott gyermek holttestével, a velőtrázóan ordító, a halál torkából segítségért könyörgő további ezrek pokoli látvány fogadta.
A visszatérő Marinyeszko kapitány - a vörös hadseregbeli harci morálhoz hűen - újabb két torpedót lövetett ki, ezúttal a mentést végző T-36-os felé...
Robert Hering kapitánynak a T36-os parancsnokának másodpercek alatt kellett döntenie: vagy tovább folytatja a mentést a gondjaira bízott hajó legénységével, kockára téve ily módon embereinek és a fedélzeten tartózkodó menekülteknek, köztük a Gustloff-ról kimenekített asszonyoknak és gyermekeknek az életét, vagy elhajózva a már amúgy is túlsúlyos és zsúfolásig megtelt torpedónaszáddal, nem növeli tovább az áldozatok számát.
Hering az utóbbi megoldás mellett döntött, egy néhány évvel ezelőtti interjúban az általa elmondottak szerint helyesen, bár az idős tengerésztiszt soha nem tudta elfelejteni azt az infernális borzalmat, amelynek szem- és fültanúja volt 1945. január 30-a eme kísérteties éjszakáján. Később Hering kapitány az 564 túlélő kimentéséért magas birodalmi kitüntetésben részesült: megkapta a Dicsőség Szalagot.
A T-36-os torpedónaszád megmentett 564 embert; a Löwe rombolónak 472 embert sikerült kimenteni; az M387 aknanaszádnak 98-at; az M375 aknanaszádnak 43-at; az M341 aknanaszádnak 37-et; a Gottingen gőzhajónak 28-at; a TF19 torpedónaszádnak 7-et; a Gotland teherhajónak 2-t; és a V1703-as jelzésű őrnaszád is megmentett egy kisgyermeket. Ezek az adatok Heinz Schön kutatásaiból származnak, aki ezek által a teljes veszteséget, amit a torpedók és a hajó elsüllyedése okozott összesen 9.343 főre teszi. A többiek, szinte az összes gyermek és csecsemő a tengerbe veszett.
A hajón tartózkodók számáról nincs pontos és mindenki által elfogadott adat. A "Sea Classics" magazin egyik cikkében, Irwin Kappes megemlíti, hogy "több mint 6.000 utas volt a fedélzeten". Leírja azt is, hogy a Löwe kísérőhajó 15 percig a süllyedő Gustloff mellett tartózkodott, és annyi embert vett fel a fedélzetére, amennyit csak el tudott szállítani. De amikor Heningst kapitány, az Admiral Hipper nehézcirkáló – ami 1500 menekültet szállított – parancsnoka jelentést kapott a torpedótámadásról, a saját helyzetére való rossz kilátások miatt nem állt meg túlélőket felvenni. Kappes a katasztrófa során elhunytak számát 5.348-ra teszi. Ez a szám Heinz Schön német könyvéből a "Die Gustloff Katastrophe"-ból származik, Schön azonban később revideálta a számot. Heinz Schön az eltérő eredményre egy újabb kutatási módszer segítségével jutott. A Discovery Channel "Megoldatlan rejtély" című sorozatában is bemutatták azt a számítógépes szimulációt (a maritime EXODUS szoftvert használták) a süllyedésről, ami a teljes létszám 85%-ára, nagyjából 9.400-ra teszi a halottak számát (a fedélzeten eszerint 10.600-an tartózkodtak). Ez az analízis figyelembe veszi a hajó terheltségét és a szemtanúk elmondásait is, és a süllyedés közbeni menekülési útvonalak szimulációin alapul.
Összesen 1.239 túlélője volt a katasztrófának, a hullámsírba veszett áldozatok száma a hatsorosa volt a Titanic-énak.
A tenger mélyén
Akármelyik számot is nézzük, a világtörténelem legsúlyosabb hajókatasztrófája történt, amiről azonban évtizedekig hallgatott mind a német, mind a győztes hatalmak történetírása. Az egykori NDK-ban és a keleti blokk országaiban a téma tabu volt, tilos volt róla beszélni. Ezért a „haditettéért” Marinyeszko 1967-es halála után bő 23 évvel, a Szovjetunió szétesésének hajnalán, 1990-ben kapta meg a legmagasabb katonai kitüntetést, a Szovjetunió Hőse emlékérmet.
Búvár a 44 méter mélyen fekvő roncsban
És még nincs vége...
A szovjet tengeralattjáró-kapitány azonban úgy gondolta, hogy csaknem tízezer ember meggyilkolása még nem elég fényes „hadi siker”, ezért a turkui haditengerészeti támaszpontra történő visszaútján egy újabb német hajót is a tenger fenekére küldött.
1945. február 10-én egy új vízi jármű került az S-13-as periszkópjának célkeresztjébe, a General von Steuben kórházhajót, amely minden tekintettben megfelelt a genfi előírásoknak. Ez a hajó némileg szerényebb kapacitású volt az akkor már a tengerfenéken enyészetnek induló Gustloff-nál, hiszen „csak” 15 ezer tonnás volt, és a fedélzetén „csupán” 5.200 főt szállított.
Marinyeszko két torpedót lövetett a Steuben irányába, mindkettő becsapódott a hajóba, ennek következtében a monstrum hét perc alatt elsüllyedt. Mindössze 659 embert tudtak megmenteni, tehát legalább 4.500-an lelték halálukat a menekültek közül. A tengerészkapitány mérlegkészítésként „eldicsekedhette”, hogy másfél hét leforgása alatt egymaga csaknem 14 ezer ártatlan áldozatot öletett meg.
A nagy háború azonban nem érhetett véget anélkül, hogy a szovjet hódítók ne süllyesszenek el még egy német hajót.
1945. április 16-án a fedélzetén megközelítőleg 7.000 földönfutóvá lett némettel a Pillauból Swienemündébe tartó Goya teherszállító hajót érte végzetes szovjet tengeralattjáró támadás. Eredetileg nem személyszállításra szolgáló hajóról lévén szó, a Goya nem rendelkezett lezárható vízválasztó rekeszfalakkal, így a detonáció után azonnal elsüllyedt. A katasztrófát alig több mint ezer polgári személy élte túl. A három katasztrófa közel 20.000 áldozatot követelt……
Az S-13-as parancsnokának, Marinyeszko kapitánynak a háború utáni sorsa tipikus szovjet sors. A balti Vöröslobogó Flotta hivatalos jelentései nem vettek tudomást a Gustloff, illetve a General von Steuben elsüllyesztéséről, így a kapitány úton-útfélen dicsekedett háborús sikereivel. Felettesei számára kezdett terhessé válni, s válaszuk nem sokáig maradt el: alkoholproblémái és fegyelmezetlensége miatt a Szovjetunió Hőse címet nem kaphatta meg, sőt lefokozták és leszerelték, néhány évre munkatáborba is került. Csak 1963-ban, néhány héttel halála előtt kapta vissza rangját és nyugdíját, de csak halála után részesült a legnagyobb elismerésben: 1990. május 8-án, a szövetségesek győzelmének napján leplezték le az akkori Leningrádban „a Szovjetunió hősének” monumentális bronz mellszobrát.
A Wilhelm Gustloff elsüllyesztését hallgatás övezte. Az összeomló Harmadik Birodalomban nem tudósítottak a rossz hírről és a Szovjetunióban sem írták meg. Ezután évtizedekig tabunak minősült: a szovjetek nem akarták bolygatni a több ezer ártatlan civil halálát követelő esetet, a bűntudatra nevelt németek pedig nem hozták szóba.
A Gustloff áldozatainak emléke pedig szép lassan feledésbe merült....
A roncsot, a sok ezer áldozat sírját azóta hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították.
A tragédia csak a német újraegyesítés után került a köztudatba, majd 2002-ben a Nobel-díjas német író, Günter Grass dolgozta fel Ráklépésben című regényében, majd 2008-ban a ZDF televízió doku-játékfilmet forgatott róla.
Folytatás következik...
Írta: Bodzy