Kevésbé közismert, de tény, hogy a második világháborúban az angol flotta is megcsinálta a saját kis Pearl Harbor-át. Az „ellenség” a francia hajóhad egy része volt. Hetvenhat évvel ezelőtt, 1940. július 3-án indult el a beszédes nevű Katapult-hadművelet. A támadás a mai napig vegyes érzelmeket vált ki, és sokan a mai napig megkérdőjelezik jogosságát. De akkor háború volt....

A második világháború elején úgy tűnt, a hitleri Németországot semmi nem állítja meg. A legérzékenyebb veszteség 1940-ben Franciaország kapitulációja volt. A briteknek főhetett a fejük: nemcsak egy fontos szövetségest veszítettek, de azt is át kellett gondolniuk, mi legyen a francia flottával.

Ha Németország megszerzi az egyébként nagyon is ütőképes francia hajóhadat, az Nagy-Britannia számára beláthatatlan következményekkel járt volna.

Churchill, aki jól látta a közelgő összeomlást, többször próbálta meggyőzni a francia kormányt, hogy a flottát telepítsék át a brit partok mellé. Erre ígéretet is kapott, ám a megvalósítást meghiúsította Reynaud miniszterelnök lemondása. Utódja, Pétain marsall már nem volt hajlandó beváltani az ígéretet, így az angolok kényszerhelyzetbe kerültek.

Churchill jól tudta, hogy egy német inváziós kísérlet esetén a modernizált francia flotta segítségével Hitler óriási lépést tehet a siker felé vezető úton. A brit kormány osztotta álláspontját, ezért június 26-án döntés született arról, hogy szükség esetén azonnali katonai célpontnak tekintik a francia flotta hajóit.

Az akció a Katapult-hadművelet néven vonult be a történelembe, kezdetét pedig 1940. július 3-ára időzítették. A britek javára írandó, hogy nem a pusztítás szerepelt elsődlegesen terveik között. Churchill megpróbálta elérni, hogy a francia hadihajók az angol flottába integrálódjanak, de ha ez nem sikerül, legalább egy harmadik, távoli ország kikötőiben várakozzanak a háború végéig. A megsemmisítés csak a végső lehetőség volt. 

Azok a francia hadihajók, amelyek a brit kikötőkben horgonyoztak, nem jelentettek problémát, a legénység lefegyverzése rutinmunka volt. A gondot inkább az Algéria partjainál, Mers-el-Kebirnél várakozó hajók okozták. 1940. július 3-án reggel az ott állomásozó francia flotta főparancsnoka ultimátumot kapott a britektől. A dokumentum lényege a következő volt: vagy csatlakoznak a francia hajók a brit flottához, hogy együtt harcoljanak tovább, vagy áthajóznak biztonságos brit kikötőkbe, esetleg az USA valamelyik támaszpontjára.

Ha egyiket sem választják, akkor süllyesszék el a hajóikat − amennyiben ennek nem tesznek eleget, a brit flotta helyszínen lévő egységei fognak a megsemmisítésükről gondoskodni.

Sommerville altengernagy nem viccelt: két csatahajóval, két könnyűcirkálóval, tizenegy rombolóval, egy repülőgép-hordozóval és a brit flotta zászlóshajójával, a híres Hooddal érkezett, hogy nyomatékosítsa az ultimátumot. 

A franciák azonnal tájékoztatták a Vichy-kormányt a fejleményekről. A döntéshozók megtiltották, hogy a flotta engedjen az ultimátumnak. A britek – parancsuk értelmében – este hat óra előtt pár perccel kezdték lőni a francia hajókat. A szűk negyedóráig tartó „csata” gyászos eredményt hozott: több francia hajó mozgásképtelenné vált, a Bretagne csatahajó pedig felrobbant, fedélzetén 997 katona lelte halálát. Összesen 1253 francia vesztette életét azon a napon. 

A Katapult-hadművelet tovább folytatódott, és ért is el sikereket, ám maradéktalanul nem teljesítette a kitűzött célt. A francia flotta mintegy fele Toulon kikötőjébe vonult a fenyegetés elől, ahol Churchill nem mert támadást kockáztatni.

A brit-francia kapcsolatokra az incidens erőteljesen rányomta bélyegét, nem beszélve arról, hogy a kollaboráns francia kormány éppen erre való hivatkozással kapott engedélyt Hitlertől, hogy megmaradt hajóit ne szerelje le, hanem védelmi célokra használhassák. Churchill félelme a politikai visszhangtól jogos volt, ám az akció létjogosultságát sem előtte, sem utána nem kérdőjelezte meg senki a szövetségesek közül.

Írta: Bodzy